A Jászai Mari-díjas színművész, Trokán Péter életének egyik legnehezebb fejezete zárult le akkor, amikor feleségével, Papadimitriu Athinával az útjaik végleg különváltak. Bár a közönség szemében ők voltak az álompár, a színfalak mögött meghozott döntés után a színésznek egy olyan ürességgel kellett szembenéznie, amelyre semmi sem készíthette fel. A válás utáni első időszak nem csupán a költözésről és az új logisztikáról szólt, hanem egy mély, belső számvetésről, amely során Trokán Péternek újra meg kellett tanulnia, ki is ő valójában a családi egység nélkül.
A színész most őszintén vallott arról, hogy a különválást követően egyáltalán nem vágyott új kapcsolatokra, sőt, kifejezetten kereste az egyedüllétet. Ez a fajta elszigeteltség nem büntetés volt számára, hanem egyfajta szükségszerű menedék. Mint mondta, abban a szakaszban egyszerűen nem lett volna képes arra, hogy bárkit is közel engedjen magához, vagy hogy egy új ember igényeihez alkalmazkodjon. A magány, amit sokan rettegve kerülnek, számára az önreflexió eszközévé vált. Esténként a csendes lakásban volt ideje átgondolni az elmúlt évtizedeket, a közös sikereket és azokat a pontokat, ahol a kapcsolatuk menthetetlenül megrepedt.
A színművész elárulta, hogy bár a lányaival, Annával és Nórával való kapcsolata mindennél fontosabb maradt, a mindennapok szürkeségében mégis meg kellett vívnia a saját harcait. Nem tagadja, hogy voltak pillanatok, amikor a csend túl hangosnak bizonyult, de mégis kitartott amellett, hogy egyedül kell feldolgoznia a traumát. Úgy érzi, a válás egyfajta gyászmunka, amit nem lehet siettetni, és amit nem lehet elnyomni felszínes kalandokkal. Trokán Péter szerint az az időszak, amikor csak önmagára számíthatta, tanította meg neki a legtöbbet a türelemről és az elfogadásról. Ma már képes hálával visszatekinteni a múltra, de nem titkolja, hogy a sebek begyógyulása hosszú éveket vett igénybe, és a magány olykor még ma is hívatlan vendégként bukkan fel az életében.
