Scherer Péter egész életében úgy beszélt a családjáról, mintha az lett volna az a biztos pont, amihez minden öröme, minden fájdalma és minden sikere visszatalált. A színpadon rengetegen ismerték és szerették a különleges humoráért, a jellegzetes karaktereiért és azért az utánozhatatlan jelenlétért, amelyet minden szerepébe magával vitt, de azok, akik közelebb álltak hozzá, pontosan tudták: számára a legfontosabb mindig az otthona és a szerettei voltak.
A Jászai-díjas művész ritkán engedett betekintést a magánéletébe, mégis, amikor megszólalt a családjáról, minden szava különös súlyt kapott. Egy korábbi beszélgetésben megrendítő őszinteséggel idézte fel a gyerekkorát, a szüleit és azt a pillanatot is, amelyet élete legnagyobb élményeként őrzött a szívében.
Úgy emlékezett vissza az édesapjára, mint egy egészen kivételes emberre, aki nemcsak mérnökként állta meg a helyét, hanem a kultúra és a tudás iránt is szenvedélyesen érdeklődött. Mesélt arról, hogy otthonukat könyvek vették körül, és gyerekként szinte elveszett a hatalmas könyvtárban. Édesapja történelmet olvasott, zenélt, irodalomról beszélgetett, és még a klasszikusokat is eredeti nyelven lapozta.
Scherer Péter szerint az apja számára a kíváncsiság nem egyszerű tulajdonság volt, hanem maga az életforma. Úgy érezte, tőle tanulta meg, hogy az embernek mindig nyitottnak kell maradnia a világra, és soha nem szabad félni attól, hogy új dolgok érdekeljék.
Az édesanyjáról teljesen más hangulatban beszélt. Nevetve mesélte, hogy az anyukája az apja tökéletes ellentéte volt: energikus, hangos, közvetlen és rendkívül társasági ember. Testnevelőtanárként dolgozott, imádta az embereket, és olyan természetességgel kommunikált mindenkivel, ami Scherer Péterre is nagy hatással volt.
A színész úgy gondolta, tőle örökölte azt a fajta könnyedséget és nyitottságot, amely később a színpadon is a sajátjává vált. Szerinte az édesanyjától kapta a szereplés szeretetét, azt az ösztönös vágyat, hogy kapcsolatot teremtsen az emberekkel, és hogy mindig keresse a közös hangot másokkal.
Sokszor mondta, hogy valójában a két szülője világának különös keveréke lett. Egyszerre vonzotta a racionalitás és az előadóművészet szabadsága. Benne egyszerre volt jelen a gondolkodó, elemző ember és a bohóc, aki képes megnevettetni egy egész nézőteret.
Mégis, amikor arról kérdezték, mi volt élete legmeghatározóbb pillanata, nem egy sikeres előadást vagy filmes munkát említett. Nem a tapsot, nem a díjakat és nem a szakmai elismeréseket idézte fel elsőként.
Hanem azt az estét, amikor megszületett az első gyermeke.
A történetet meghatódva mesélte el. Felidézte, hogy 1995-ben szinte minden egyszerre történt vele: megházasodott, rengeteget dolgozott, és közben megszületett a lánya is. Aznap este premierje volt. Kint állt a színpadon, zajlott a tapsrend, mindenki ünnepelt, ő pedig boldog volt, hogy az előadás jól sikerült.
Aztán bement az öltözőbe, ahol ott várta a hír, amely egy pillanat alatt mindent megváltoztatott.
Megszületett a gyermeke.
Scherer Péter bevallotta, hogy abban a másodpercben egyszerűen zokogni kezdett. Úgy érezte, egyszerre szakadt rá két olyan erős érzés, amelyhez foghatót korábban még soha nem tapasztalt. Ott volt benne a premier utáni öröm, a siker felszabadultsága, és ugyanabban a pillanatban az a felfoghatatlan boldogság is, hogy apa lett.
Később is úgy emlékezett vissza erre a jelenetre, mintha egy film képei peregtek volna előtte. A taps, a színház zaja, az öltöző csendje, majd a hír, amely örökre átírta az életét.
A színész számára ez jelentette az igazi teljességet. Sokak szemében legendás művész volt, de ő maga mindig azt mondta: a legnagyobb ajándékot nem a színpadon kapta, hanem otthon, a családja mellett.
