Pótolhatatlan veszteség érte a magyar kulturális életet: életének 95. évében örökre lehunyta szemét Czigány György, a Magyar Rádió és Televízió egyik legmeghatározóbb, ikonikus alakja. A szomorú hírt, amely azonnal bejárta a hazai sajtót, a művész családja tudatta a nyilvánossággal. Április 6-án egy olyan korszak zárult le, amelynek hangja és szellemisége évtizedeken át elkísérte a magyar embereket a mindennapokban.
Czigány György neve szinte egybeforrt a magyar rádiózás aranykorával. Ki ne emlékezne a „Ki nyer ma? – Játék és muzsika tíz percben” című legendás műsorra, amely 1969-ben indult útjára? Az a nyugodt, mélyen barátságos és értelmiségi orgánum, amely a Déli Krónika után csendült fel az Astoria szálló halljából, nemcsak egy műsorvezető hangja volt, hanem egy biztos pont a bizonytalan világban. Generációk nőttek fel úgy, hogy ehhez a hanghoz igazították az órájukat és a napi ritmusukat, miközben észrevétlenül szívták magukba a klasszikus zene szeretetét és az igényes szórakoztatás kultúráját.
Bár az ország elsősorban rádiósként ismerte, Czigány György sokoldalú zseni volt: József Attila-, Erkel Ferenc- és Prima Primissima díjjal kitüntetett költő, író és zongoraművész. Már 15 évesen megmutatta tehetségét, amikor egy novellapályázat díját magától Mindszenty bíborostól vehette át. Bár az irodalom volt az első szerelme, a politikai légkör fojtogatása miatt a zenébe menekült, ahol szintén a legmagasabb szintig jutott: a Zeneakadémián diplomázott, és évekig orgonistaként szolgált a Krisztinavárosi templomban.
A televízió képernyőjén is felejthetetlen pillanatokat szerzett nekünk. Olyan műsorok fűződnek a nevéhez, mint a „Csak a derű óráit számolom” vagy a „Zene, zene, zene”, amelyekben mindig a legmagasabb színvonalú kultúrát közvetítette közvetlen, emberi stílusban. Olyan szellemi óriásokkal beszélgetett mélyen és értőn, mint Kodály Zoltán vagy Pilinszky János. Saját bevallása szerint „szerencsés embernek” tartotta magát, mert minden személyes tragédiája és az élet nehézségei ellenére azt csinálhatta, amit igazán szeretett. Most ez a hatalmas szív és az a felejthetetlen hang örökre elnémult, de az öröksége, a zene és a versek ereje mindannyiunkban tovább él.
