Szigligeti Ivett most újra megszólalt, és szavai mögött olyan mély fájdalom rajzolódik ki, amelyet nehéz kívülről felfogni. A gyász, amely Dudás Miklós elvesztése óta kíséri, nem enyhül, inkább hullámokban tér vissza, és minden egyes nap újra és újra próbára teszi őt. A mindennapok már rég nem a megszokott élet ritmusáról szólnak, hanem a túlélésről, ahol minden pillanatban ott a hiány kérdése.
Ivett őszintén beszélt arról, hogy a veszteség óta folyamatosan keresi a helyét ebben az új, fájdalommal teli valóságban. Vajon hogyan lehet feldolgozni azt, ami feldolgozhatatlannak tűnik? Hogyan lehet tovább menni, amikor minden emlék egy hiányzó embert idéz? Ezek a kérdések nemcsak kívülről hangzanak el, hanem belülről is folyamatosan visszhangzanak benne.
A legnagyobb kapaszkodót számára a gyerekei jelentik. Ők azok, akik minden nehéz pillanatban visszahúzzák a jelenbe, és akik miatt nem engedheti meg magának, hogy teljesen összeroppanjon. Ivett szerint sokszor csak miattuk tud felkelni, és miattuk próbálja fenntartani a mindennapok rendjét, még akkor is, amikor belül minden darabokra hullik.
Közben azonban ott van egy másik, nyugtalanító tényező is: a tragédia körülményei továbbra sem kaptak minden kérdésre választ. A nyomozás folyamatban van, de Ivett számára ez inkább újabb bizonytalanságot hoz, mint megnyugvást. Hogyan lehet együtt élni azzal, hogy nincsenek tiszta válaszok? És meddig kell még várni arra, hogy a kérdőjelek eltűnjenek?
„A nyomozás még mindig tart, én sem tudok biztosabb információkat. Ez is megnehezíti a helyzetet. Őszintén csalódott vagyok, nem így képzeltem el a folyamatot. Sok a kérdőjel, ami bennem maradt” – mondta.
Szavai mögött nemcsak fájdalom, hanem fáradtság is érezhető. Az a fajta lelki kimerültség, amely akkor jelentkezik, amikor valaki hosszú ideje él bizonytalanságban, és nem látja a lezárás lehetőségét. A kérdések pedig nem halkulnak, hanem újra és újra visszatérnek.
Ivett arról is beszélt, hogy gyakran beszél elhunyt párjához, főként akkor, amikor egyedül van az autóban. Vajon ez csak egy belső párbeszéd, vagy egy kapaszkodó, amely segít túlélni a napokat? Ilyenkor hol könnyek között idézi fel a közös emlékeket, hol pedig beszámol a mindennapokról, mintha Miklós még mindig hallaná őt.
Úgy érzi, Miki valamilyen módon továbbra is jelen van az életükben, és figyeli őket. Ez a gondolat egyszerre fájdalmas és megnyugtató számára, mintha egy láthatatlan kötelék nem szakadt volna el teljesen.
A gyerekek támogatása közben különösen fontos szerepet kapott az is, hogy szakember segítségét kérte. Hogyan lehet elmondani egy gyermeknek, hogy az édesapjuk nincs többé? Hogyan lehet úgy beszélni a veszteségről, hogy az ne félelmet, hanem fokozatos elfogadást hozzon? Ezekre a kérdésekre próbál most választ találni, lépésről lépésre.
Bár a fájdalom nem csökken, Ivett minden erejével azon van, hogy stabil pont maradjon a gyerekei számára. Még akkor is, amikor ő maga is alig talál kapaszkodót, és minden nap újabb érzelmi próbát jelent számára.
